Azori Kalandok 7- Közösségi kert a nulláról kezdve

The Permaculturist és a Kert TV közös cikksorozata

Az Azori-szigeteki permakul-túrista kalandjaim során egy új projektbe csatlakoztam be, mégpedig egy közösségi kert létrehozásába. 

A közösségi kert célja, hogy a környékbeli lakosoknak veteményes- és erdőkertek létrehozásával elérhető opciót kínáljon élelmiszerszerzés szempontjából, hiszen sok helyi lakos nehezen boldogul – nekik szeretnének ezzel segíteni. A kert mintegy 6500 m²-en terül el – nagyjából egy focipálya méretének felel meg –, és egy szubtrópusi hangulatú „Alojamento Local” (az itteni Airbnb) területén kapott helyet. A csapat a használati engedélyért cserébe vállalta a kert gondozását és szépítését, így a közösségi kert dolgozói az ételtermesztés, valamint az esztétika irányába egyaránt elköteleződést tett. Emellett célunk a honos növényfajok regenerálása is, mely még komplexebbé teszi a kihívást. A kezdeményezés olyannyira friss, hogy a fizikai munkálatok csak idén télen kezdődtek el. A telek nagyja jelenleg használaton kívül áll, így egy bozótos-gazos területnek állunk elébe: ebből kell majd egy bőségesen termő és szemet is gyönyörködtető teret kialakítani.

Hogyan varázsoljunk ebből a dzsumbujból rendezett és virágzó kertet, amikor mindössze két kezünk, néhány alapvető eszköz és egy lelkes kis csapat áll a rendelkezésünkre? 

1. A közösségi kert első kihívása: a gazok

Ahogy korábban említettem, a telek hosszú ideig gondozatlan maradt, így a természet szabadon vette át az uralmat – a gazok burjánzásának köszönhetően valódi vadregényes táj alakult ki. A terepszemle során számos növényfajt azonosítottunk, köztük csalánt, saspáfrányokat, mentát és különböző karógyökerűeket. A gazok jelenléte általában több okból sem tesz az emberek kedvére: kártevők gazdanövényei lehetnek, a termés-betakarítást megnehezíthetik, a terméshozamot és minőséget csökkenthetik, elnyomhatják a kívánt növényeinket, sőt akár mérgező hatásúak is lehetnek. Egy közösségi kert sikeressége szempontjából elengedhetetlen, hogy ezeket a tényezőket figyelembe vegyük és tudatosan kezeljük a helyzetet.

Mielőtt ész nélkül nekiesnénk a gyomok irtásának, vegyszerekkel roncsolva a talaj ökológiáját és felesleges költségekbe verve magunkat, érdemes egy pillanatra megállni és átgondolni a valódi problémát.

„A gyom a probléma tünete, nem az oka.”

Kezdjük azzal, hogy mit is nevezünk valójában gyomnövénynek. Egy találó definíció szerint: „Gyomnövénynek nevezünk bármelyik fejlődési stádiumban lévő olyan növényt vagy növényi részt (rizóma, tarack, hagyma, hagymagumó stb.), amely ott fordul elő, ahol nem kívánatos.” Ez a meghatározás is jól mutatja, hogy a gyomok problémája valójában emberi nézőpont kérdése – ezek a növények nem önmagukban „rosszak”, hanem azért tekintjük őket annak, mert nem illeszkednek az elképzeléseinkbe.

Ökológiai szempontból viszont teljesen más megvilágításba kerülnek. Sok szakember, köztük az elismert permakultúra-tervező Geoff Lawton, inkább „úttörő növényekként” hivatkozik rájuk. Ahogy ő is megfogalmazta: „A gyom a probléma tünete, nem az oka.” Ha megfigyeljük a gyomok tulajdonságait, rengeteget elárulnak a talaj állapotáról – segíthetnek feltérképezni a tápanyaghiányokat, a szerkezeti problémákat vagy akár a talaj regenerációs folyamatait is. Tudatos vizsgálatuk révén nemcsak hogy jobban megérthetjük, milyen helyreállító lépéseket kell megtennünk, de a természet öngyógyító folyamatait is hatékonyan támogathatjuk.

Csalán a kertben

Például, a csalán köztudottan egy nitrogénkötő növény. Az ilyen növények gyökérgümőikben szimbiózisban élő baktériumok segítségével megkötik a légköri nitrogént, és ezzel javítják a talaj tápanyagtartalmát. Tehát, a csalán jelenléte azt jelezte, hogy a talaj nitrogénszegény, és ebből kiindulva célunk a talaj nitrogénháztartásának javítása és gazdagítása lett. Mivel azonban a csalán csípős leveleivel nem a legbarátságosabb társ a veteményes környékén, más, más általunk választott, de ugyanígy nitrogénkötési funkciót betöltő növényekkel tudjuk helyettesíteni. Ilyenek például a hüvelyesek és azon belül a pillagósvirágúak, talajtakarónak a herefajták, különböző borsó fajták, és a szöszös bükköny is. 

Mit üzen a saspáfrány?

A saspáfrány túlzott jelenléte szintén fontos üzenetet hordozott – ő ugyanis a talaj káliumhiányáról árulkodott nekünk. A káliummegkötő növények olyan fajok, amelyek hatékonyan veszik fel és tárolják a káliumot a talajból, hozzájárulva ezzel a növények egészségéhez és a terméshozam növekedéséhez. Ilyen növények például a lucerna, a napraforgó és a cukorrépa, amelyek mélyreható gyökérrendszerükkel képesek a mélyebb talajrétegekből is felvenni a káliumot. A magas káliumtartalmú növények fontos szerepet játszanak a tápanyagok körforgásában, mivel a szármaradványok visszaforgatásával javíthatják a talaj tápanyag-ellátottságát. Ha a saspáfrány nem illik a terveinkbe, választhatunk olyan alternatívákat, amelyek ökológiai szempontból betöltik ugyanazt a szerepet, de jobban megfelelnek az emberi igényeinknek is.

Karógyökeresek

Végül a makacs karógyökerű növények kerültek a beszélgetőasztalunk terítékére: miért jelentek meg ezek egyáltalán a földben a kertészek bosszantásán kívül? Valószínűleg azért, mert csak ezeknek adatott meg a karógyökerük által az a túlélőképesség, hogy a tömörödött talajt áttörjék és annak keménysége ellenére is tápanyaghoz jussanak. Ezek a gyökerek mélyre hatolnak a talajban, és utat nyitnak a tápanyagok, a levegő és a víz számára, ezáltal revitalizálva a talajt. Miután elvégezték a dolgukat, a lazább talajba már más, kevésbé szívós növények is könnyebben betelepülhetnek. Ha a tipikus karógyökerűek, mint például a pitypang vagy a bogáncs nem kedvünkre való, akkor más, népszerűbb fajokkal, mint például a kasvirággal, a mályvával vagy a fekete nadálytővel is helyettesíthetjük őket. 

Összegezve ez egy elegáns permakultúrás példája annak, ahogy a természet és az ember igényei találkoznak és egyszerre, egymás javára válva teljesülnek be. 

2. Közösségi kert és a bozót: mit tehetünk?

Egy másik kihívásunkat a bozótos jelentette, amely metszés híján keszekuszán benőtte az ösvényeket és a használni kívánt területeket. Kivágni azonban semmiképp sem szerettük volna, hiszen sok honos faj is akadt közöttük (pl. Erica azorica vagy a Prunus azorica), mások pedig gyönyörű virágaikkal díszítették a tájat (pl. hibiszkusz és a kamélia). Emiatt azon gondolatmenet mentén kezdtünk el inkább ötletelni, hogy milyen módon lehetne ezeket az emberi igényeinknek is megfelelő rendszer részévé tenni. 

A veteményeskert ötlete hamar kiesett, hiszen ezeknek a fák és cserjék árnyékában a napsütéses órák száma nem lenne elegendő a zöldségek számára. Viszont a gyümölcstermesztés és az erdőkert ötlete annál inkább illett ehhez a környezethez! 

Először is, az erdőkert hét különböző szintjének tervezése során ezeket a növényeket is beépítettük: a magas és középmagas szinteknek lesznek részei kialakítás után. Ugyan gyümölcsöt nem teremnek, támogató növényként mégis kiválóan funkcionálnak. Ráadásul a hibiszkusz és a kamélia nemcsak látványban nyújt értéket, hanem virágjaik és leveleik teakészítésre is felhasználhatók.

Másrészt, hogy az esztétikai igényeknek is eleget tegyünk, nem is kicsit meg kellett őket fodrászkodni, így előkerültek a metszőollók és a fűrészek. Ugyan én ilyen eszközöket látva sikítva menekülnék a fodrászomtól, a bozót nem volt ilyen szerencsés – kénytelen volt tűrni a fazonigazítást. De nem hiába: mire végeztünk, sokkal rendezettebb, takarosabb külsőt öltött, és immár nemcsak a természetes ökoszisztémát, hanem a kert szépségét is szolgálja.

A nyírás során keletkezett rengeteg faanyag sem veszett kárba: mivel a csapat még forráshiánnyal küzd, ez mind aranyat ért számunkra. A gallyakat apróra vágva értékes mulcsként használhatjuk a kert különböző részein, például a veteményes ágyások előkészítéséhez. Mivel célunk egy pihe-puha, gazmentes talajréteg kialakítása, a rendelkezésünkre álló ágapríték éppen kapóra jött.

Két bevált permakultúrás módszer közül választhatunk

Egyik megoldás, hogy a kiszemelt területet natúr, újrahasznosítandó kartonpapírral alaposan (!) lefedjük, hogy az elnyomja a feltörekvő gazokat. Erre rétegezzük az aprított ágakat, amelyek nemcsak lesúlyozzák a papírt, hanem idővel komposztálódva tápanyagban gazdag humusszá alakulnak. Pár hónap elteltével a lebomló mulcs alatt máris termékeny talaj várja a zöldségeinket.

A másik lehetőség a Hügel-ágyás kialakítása. Ez a módszer egy fokkal munkaigényesebb, viszont nagy mennyiségű faanyag hasznosítására tökéletes. A Hügel-ágyás az erdei talajképződés folyamatát utánozza: vastag faágaktól kezdve a kisebb gallyakon és faforgácson át egészen a termőföldrétegig épül fel, létrehozva egy aktív, élő közeget, amely hosszú távon tápanyaggal látja el a növényeket.

Ezzel a permakultúra „Mindent hasznosíts” és a az „Elkülönítés helyett törekedj egységre” alapelvei mentén dolgozunk együtt a környezetünkkel emberi igényeink eléréséhez. 

A kihívásokban rejlő lehetőségek egy közösségi kertben

A közösségi kert megvalósulása ugyan még odébb van, és számos más kerti kihívás elébe fogunk még állni, mielőtt leszakítjuk az első avokádót vagy narancsot a fákról. De az építési folyamat közben is olyan értékeket ad, mint a természetközeli tanulás, kreatív gondolkodás, ökológiai neveltetés és végül, de nem utolsó sorban a közösségépítés. 

Ahogy egyre több környékbeli értesül a kezdeményezésről, úgy gyarapszik a lelkes önkéntesek száma is. Együtt tapasztalhatják meg, hogy hogyan lehet a problémákban meglátni a megoldást – legyen szó egy elhanyagolt telek rejtett potenciáljáról, a gyomok titkos üzeneteiről, vagy éppen arról, hogy a kerti hulladék nem szemét, hanem értékes erőforrás.

Mert a természet mindig kínál megoldást – csak meg kell tanulnunk meghallani. 

Készítettem egy rövid videót is a gyomok fontosságáról és szerepéről, ha szeretnél mégjobban elmélyedni a témában, kattints a gombra!

Szerző: